Tévhitek az öngyilkosságról

Az öngyilkosságot sok tévhit övezi. Ezek nem ártalmatlanok: miattuk maradnak el kérdések, beszélgetések, és miattuk nem kér segítséget sok ember, aki pedig kaphatna. Az alábbiakban a leggyakoribbakat vesszük sorra.

„Aki beszél róla, úgysem teszi meg.”

Nem igaz. Akik öngyilkosságot követtek el, többségükben előtte valamilyen formában jelezték ezt a környezetüknek. Minden ilyen kijelentést komolyan kell venni, és rá kell kérdezni.

„Ha rákérdezek, ötletet adok neki.”

Nem igaz. Az öngyilkossági gondolatokról folytatott nyugodt, nyílt beszélgetés nem növeli a veszélyt. Sokkal inkább csökkenti: az érintett megkönnyebbül, hogy valaki észrevette, és lehetősége nyílik segítséget kérni.

„Aki igazán el akarja követni, azt úgysem lehet megállítani.”

Nem igaz. Az öngyilkossági késztetés sokszor hullámzó és átmeneti, és a legtöbb ember, aki egy krízisben túljut a legnehezebb időszakon, később nem hal meg öngyilkosság miatt. A segítség valóban számít.

„Csak figyelemfelkeltés.”

Aki a halálról beszél, vagy kárt tesz magában, az nagy bajban van, és segítségre szorul. Ha valaki ilyen módon kér figyelmet, az pontosan azt jelzi, hogy figyelemre van szüksége.

„Ha jobban lett, a veszély elmúlt.”

Nem feltétlenül. A javulás kezdetén, illetve egy kórházi kezelés utáni hetekben a veszély még fennállhat. Ilyenkor is érdemes közel maradni, és figyelni a jelekre.

„Az öngyilkosság mindig váratlanul történik.”

Utólag a hozzátartozók gyakran felismernek jeleket, amelyeket korábban nem tudtak értelmezni. Ezért fontos, hogy minél többen ismerjék a figyelmeztető jeleket. Ugyanakkor az is igaz, hogy a jelek nem mindig láthatók, és aki nem vette észre őket, az nem hibás.

„Az öngyilkosság gyengeség vagy önzés.”

Nem az. Aki öngyilkosságra gondol, rendszerint olyan mértékű fájdalmat él át, hogy a gondolkodása beszűkül, és nem lát más kiutat. Ez nem jellemhiba, hanem egy kezelhető állapot tünete. Az ítélkezés csak elnémítja azokat, akiknek a legnagyobb szükségük volna arra, hogy beszéljenek.